Ha a kedves szerkesztők csak egy dalt kértek volna, akkor könnyebb lett volna a dolgom. Az abszolút kedvenc dalom ugyanis egyértelmű, ám az első ötöt nagyon nehéz volt összeválogatni. A legeslegkedvesebb Miles Davis Kind of Blue című albumáról Blue in Green című dal. Mindig megdöbbent, hogy ez a dal több, mint 50 évvel ezelőtt született, hiszen – nem találok jobb szót – elképesztően modern. És az is felfoghatatlan, hogy ebben a felállásban együtt játszott Miles Davis, John Coltrane, Cannonball Adderley és Bill Evans. Négy zseni egy csárdában.
A kortárs jazz talán legtehetségesebb alkotója Brad Mehldau zongorista, aki az elmúlt években kétszer is járt nálunk. Gyönyörű, melankolikus darabjaival rendre átlépi a komoly és a könnyűzene határait, repertoárjában több rock sláger is szerepel. Ezek közül az egyik talán legsikerültebb a Beatles Blackbird című gyönyörű dalának feldolgozása, egy viszonylag korai, 1997-es darab. A feleségemmel ez közös nagy kedvencünk.
Szintén nemrég járt Magyarországon Kenny Garret altszaxofonos. Ha már sajnos egy John Coltrane felvétel sem fért be az első ötbe, akkor legalább férjen be egy feldolgozás, ami azért is érdekes mert a tenor szaxofonra írt dalt Garret altszaxofonon játssza. Figyelmet érdemel a gitáros Pat Metheny, akit én egyébként szólóban nem szeretek, de itt a háttérben zseniális. Akárcsak a dobos Brain Blade.
A magyarok közül leginkább a népzenei elemeket is beemelő dalok állnak a legközelebb hozzám. Ezek közül is legnagyobb kedvencem a Szájról szájra című album, amelyen Szalóki Ági, Herczku Ágnes és Bognár Szilvia énekli, Juhász Gábor gyönyörű népdalfeldolgozásait. Nehéz megállni sírás nélkül, ahogy Szalóki Ági ezt a dalt énekli. A stúdió felvétel talán jobban sikerült, de itt cserébe Ágiban is lehet gyönyörködni.
A figyelmes olvasónak feltűnhetett, hogy csupa szomorkás, melankolikus dal a legnagyobb kedvencem. Ez azért van, mert a lelkemnek ezt a részét a zenének tartom fenn, a boldogabbat pedig a szeretteimnek szentelem. (Tényleg.) De azért zenében sem csak szomorkást szeretem. Legyen itt végül az érdemtelenül feledésbe merült Barbaro zenekar egyik dala a 90-es évek közepéről. Azóta sokan próbálkoztam az etnorock-kal, de a Barbaro által felállított mércét nálam más nem érte el. Iszonyú erő van benne.
